Maradj otthon 6. nap

A gyerekek a hétvégén az apjuknál vannak, picit kilátok a tennivalók sokaságából.

Az elmúlt három nap csendje az újdonság örömének lecsengésének köszönhetően elég sűrű volt.
Mi már hétfőn csináltunk kis gyakorlatokat, feladatokat, a lányok javarészt lelkesen álltak ehhez, ki-ki a maga vérmérséklete szerint. Hanna kikészítette a könyveit, füzeteit, sorba rendezte az asztalon a tolltartót, körzőt, órát, radírt, és elkezdett a keddi kémia dolgozatra készülni, kitudja mi lehet alapon. (sajnos a kémia nem az erősségem, így elég hamar átváltottunk angolra inkább, aztán este Hunor elmagyarázta mindenkinek az anyagszerkezettan alapjait, amit végülis még Lelle is megértett). Mimi úgy gondolta, azzal segít a legtöbbet, hogyha felveszi a tanár szerepét, és Lellének szorzótáblát tanít, majd tesi órát tart. Ő végül mindezek mellé három matek feladatot is megoldott, és az ezzel keletkezett kupi közepén ülve egzecíroztatta Lellét, magázó stílusban. Lelle az egészet játéknak fogta fel, nagyokat kacagott Mimi nem túl udvarisan hanghordozásán, és csillogó szemmel várta, hogy a matek után az udvaron folytassák a tanulást.
Áron az ellenálló. Neki a legnehezebb alkalmazkodni, az új helyzethez, mert ő egyáltalán nem szeret tanulni, leckét írni a hagyományos értelemben. Ha képes vagyok arra, hogy belecsempésszek az anyagba bármit, ami tetszik neki, akkor szivacs, ha nem, akkor elbukunk, és egy tíz perces feladatot képes másfél órásra nyújtani. Morog, csapkod, arcokat vág.

Keddtől már élesben voltak visszaküldendő feladatok, és közben próbáltam megemészteni azokat az online felületeket, amikben majd a munka folyni fog.

A napjainkban igazi napirend nem volt, figyelem a gyerekeket, hogyan vannak, milyen tempóban és mikor tudnak tanulni, mi kell nekik ahhoz, hogy jól legyenek közben, miket csináljunk amúgy, ami leköti őket, és még talán nekem is segítség. Kellett ez az egy hét ahhoz, hogy ezekben rutint szerezzek, majd aztán lesz napirend is. És mivel amúgy is két hetes ciklusokban működünk, majd a jövő hétvége után fogjuk igazán látni, hogy mi az életszerű.

Ezen a héten kedden és csütörtökön aludtak az apjuknál, aztán péntek este mentek és vasárnap jönnek. Este hat és hét között vittem át őket, minden alkalommal sétáltunk, és vittük Borzsit is. Olyankor már nem nagyon van senki az utcán, rollerrel, görkorival, gördeszkával mentek, tulajdonképpen ez volt a csavargás. Máskor ezerfelé vagyunk, a sok különóra miatt én legalább tízszer indolok el itthonról minden hétköznap.

Jó így élni, emberibb, emészthetőbb.
A napsütés biztosan jelentősen emel a hangulatunkon, sokat vannak a kertben, tegnap én is kiültem húsz percre az udvarra. Nem emlékszem mikor volt ilyen utoljára.

A héten és a jövő héten lett volna ovis fotózás, utána három osztály következett volna. Ebből élünk általában őszig. Ezek most elmaradnak.
Van emellett sok fejlesztős kisgyerek, akikkel szintén nem tudok élőben foglalkozni, de már körvonalazódik a megoldható irány. A korais babáimmal a hét végén vettem fel a kapcsolatot, a héten már tartottam két online órát is, azt hiszem ez menni fog így.

Estére elfáradok, olyankor azért neki tudok keseredni, de megfoghatatlan az érzés egyelőre, majd mesélek erről amikor megérkezik szavak formájában is.
Két dolgot éreztem erősen a héten. Az egyik a hála, hogy mindenki egészséges, és körülöttem van, nagyjából óvodás koruk óta nem volt ilyen, hogy Danival hosszú évek óta most tudtunk először összezárni, és hogy itt van Hunor, aki mellettem áll, és folyamatosan tölt a vidámságával, optimizmusával. A másik, hogy az év elejétől alakuló borzasztóan nyomasztó egészségi állapotom mára kezelhetően elviselhető, van erőm egész nap a feladataimat tenni, és csak estére fáradok el.

Én most nem azt látom, hogy nehéz, hanem azt, hogy kaptunk egy megismételhetetlen lehetőséget, amivel élnünk kell. Izgalmas, és mint minden, az én életemben, a derűs elengedésről szól. A magunk akarata helyett rábízni magunkat valóságosan az Isten kegyelmére. Örömmel, elfogadással, alázattal. Olyan sok tapasztalatom van ezügyben, és olyan sok csoda született már ezekből a helyzetekből.

Elkezdeném írni a múltat is, csak még nem tudom, hogy követhető lesz-e, ha kevergetem a jelennel.

Ventilálni jó

Amikor a gyerekek kicsik voltak, és minden nap írtam, annak ellenére is, hogy sokszor megkérdezték tőlem, miért teszem, ezzel némi gyanakodásra okot adva, vajon normális vagyok-e... úgy éreztem, hogy írás nélkül nem jó befejezni a napot.
Mert olyan sokminden történt minden pillanatban, amit nehezen tudtam volna feldolgozni írás nélkül.
Most ugyanezt érzem, hogy be vagyok zárva velük (ez most jó), és annyi minden történik, olyan gyorsan és annyira váratlanul, hogy le kell írnom, hogy kint legyen, ne belülről feszítsen. (Azért nem tervezek napi két posztot...)

A napirend... sok helyről jön a nyomás, legyen a gyerekeknek napirendjük, különben lemaradnak, elmaradnak a feladatok, káosz lesz az élet. Látom a színes, kézzel készült papírokat az íróasztalok fölé ragasztva, látom a tv képernyőjére digitálisan megrajzolt beosztást, ahol az idő múlását egy kék csík is jelzi, hogy lássa a gyerek, hol tartunk épp.
Én meg úszom.
Legalábbis kívülről úgy tűnik.
Mert mi például öten vagyunk ebben a háztartásban (Hunor még nem lakik velünk, erről majd írok külön), és nekem egyedül kell megoldanom, hogy legyen ebéd, gyógyszer, kötszer, leckeírás, sport, játék.
Ebédet a kicsiknek kapunk a suli konyhájáról, ezért minden nap két kommandós megy el gyalog (ma Hanna volt egyedül, és azt hiszem, még megtehetjük, hogy ezt az ötszáz métert lesétálja), de ez az ennivaló nem elég négy gyereknek. (Én nem sokat eszem, erről is írok majd később :)) Ezért muszáj főzni is, általában három napra próbálok felkészülni, hogy ne kelljen állandóan a konyhában állni.
A gyógyszer most azért fontos, vagyis lenne, mert végül nem álltam végig a sort, mert a január-február négy hetes betegsége végül tetvekkel zárult, és Mimiben még mindig volt serke, a pedex pedig fogyóban, Lelle popiján meg úgy tűnik herpesz van, azt kenni kellene, de a kenőcsből mikroadag van csak... és van néhány homeos szer, amit szerettem volna beszerezni.
A leckeírásban szerintem jelesek vagyunk, mindenkinek ma is készen lett minden kiszabott feladata, Lellével annál is több, Hannával pedig a magam megnyugtatására angoloztam is (bár nyilván inkább vele is matek, fizika, kémia, biológia lenne üdvös... nos én ezek közül a biológiát bármikor, a többit inkább távolról figyelném, de ez most nem kívánságműsor, így ezekben a lelki felkészülés fázisában vagyok).
Játszani sikerül többnyire békében, de azért két nap alatt is kiderült, hogy bőséges szókinccsel rendelkeznek mindannyian, és nem az udvariassági formuláktól hemzseg a szótáruk.
A sport az udvari játék, és némi beltéri torna keverékéből áll, ma azért nem fáradtak el még kellőképpen azt hiszem.

És akkor még történt az is, hogy Áron iskola ügye tovább gyűrűzik, és remélem, hogy a vége megnyugtató lesz, de ez még a jövő.
A mamát nem láttuk szombat óta, olyan nagyon hiányzik... és bemegy az oviba mert ügyelet van, én meg aggódom miatta, mert ráadásul tömegközlekedik, de lehet hogy mindjárt felhívom, és megkérem, menjen autóval inkább.

A gyerekek ma az apjuknál alszanak, nem tudom, merjek-e átsétálni velük, hogy legyenek levegőn.

Második

Azt hittem, hogy majd szép lassan le tudom írni, hogy milyen volt az elmúlt négy év, meg hogyan alakult az elmúlt két hónap...
Nyilvánvalóan egészen máshol van most a fókusz, mint egy hónapja, és így inkább a jelenben kezdem, aztán majd ha sikerül haladunk vissza is.
Koronavírus járvány van, csak ha esetleg majd sok év múlva ezt a posztot olvasva nem tudnám felidézni, hogy miért írom ezeket a sorokat, tiszta legyen.

Ma kedd van, és én már pénteken délben azt gondoltam, hogy nem engedem iskolába a gyerekeket hétfőtől. Azóta megszületett a kormány döntése, és hétfőtől nincs suli. Illetve online oktatás lesz egyszer, de be nem kell járni.
Nem pánikolok, csak óvatos vagyok és úgy gondolom, hogy felelősen teszem a dolgom a hétköznapokban. Munkám nincs, két ovifotózás és három osztályfotózás marad el most tavasszal, és a korais babáimhoz sem megyek, csoportot sem tartok, legalábbis offline nem. Az online lehetőségen töröm a fejem, miközben a tartalékainkat igyekszem beosztani szintén fejben. Összeszámoltam mekkora kiesés anyagilag ez most hirtelen, de nem foglalkozom vele, mert tudom, hogy az Isten úgyis gondoskodik majd, legfeljebb nem pont akkor és nem pont úgy, ahogy én kifundálom.

Így aztán marad idő mindenre. Gondolom én. A minden a gyerekek oktatása, mozgatása, a kialakított napirendnek megfelelően, részemről pedig egy elmaradt retusálás, a ház és a kert rendbeszedése, szelektálás, és némi sport.

Nos a helyzet az, hogy napirendünk csak a fejemben van egyelőre, azt is jól felülírta, hogy ma kénytelen voltam vásárolni, és ha már nekiindultam, akkor végigjártam négy helyet. A gyerekek oktatása tegnap minimális sikerrel zárult, Hanna kémia anyagát este nyolc és tíz között Hunor magyarázta nekik, Áronnal környezetet csináltunk, Mikolt nagyon nehezen felmondta a német szavakat, aztán Lellének megtanította a hatos szorzótáblát.

Volt egy kis tesióra a kertben, és egy kör bringa, amiről egyelőre nem tudom eldönteni, hogy okos dolog volt-e vagy sem.

Ami igazán megdolgoz és elszomorít, hogy Áront nem vették fel a helyi suliba, ahova a lányok is járnak, meg én is jártam, meg a két öcsém is. De még a várólistán sincs. Tudom én hogy bitang négy év van mögöttünk, és nem teljesített úgy ahogyan a többiek, de akkor is elszomorít. Nem tudom, hogy mennyi és milyen típusú köröket fussak miatta, és hogy egyáltalán érdemes-e. Csak a szívem fáj fizikailag is, meg szorongok doszt, pedig teljesen értelmetlen. Próbálom kitalálni mi a legrosszabb ebben, és azon úrrá lenni. Egyelőre nem találom az okot. A kudarcot elviselem. Áron nem csinál nagy ügyet ebből egyelőre. A lányok sajnálkoznak, de mással vannak elfoglalva. Talán azért érzem magam nyomorultul, mert nem akarom ott hagyni, ahol most van. És mert ezzel a döntéssel nyolc évig nyugodt lehettem volna, most meg állandóan agyalni kell, hogy mi legyen. Mi a helyes, mi a jó.

És közben süt a nap, és van egy kert ahova kimehetnek, és sokat vagyunk együtt és egy csomó lehetőség van arra, hogy jobbak, szeretetteljesebbek, elfogadóbbak legyünk egymással. És itt a nagyböjt is, ami csoda időszak.
Hunor mindig azt mondja, hogy örvendezni és ujjongani kell, mert az életünk egy csoda. És ebben igaza is van.